Hajnal. A hajnalról tudni lehet, hogy nap állásától függően lehet sötét, vagy világos. Én a sötét hajnali órákban szoktam iskolába indulni, akkor, amikor a normális emberek még nagyban alszanak. Az állomásra bandukolva mindig késést veszek észre. Állandóan kések. Ez vagyok én. Egyszerűen képtelen vagyok időben ott lenni bárhol, de ezt a vonattal nem lehet eljátszani, így futásra kényszerülök. Reggeli torna kipipálva. Lényegtelen. Amikor a peronon állok, mert kiderül, hogy nem is kellett volna futni, és az álmos emberek kótyagos kókatag képén végignézek, mindig elfog egy érzés. Nem tudom, hogy mi az. Talán kíváncsiság. Kíváncsiság, hogy ki hova mehet, miért kelhetett fel ilyen korán, esetleg, hogy ki kicsodát ismerhet. Sokan beszélgetnek, de sokan a gondolataikba merülnek. Én is ilyen vagyok. Egy álmatagon figyelő, fizikailag jelenlévő, de szellemileg a messzeségben járó személy. A fényszórók felvillannak. Recseg, ropog a hangosbemondó, és megszólal a megszokott női hang; „G60-as gyorsított személyvonat érkezik Szolnokról az első vágányra, és indul tovább 6 óra 3 perckor Budapest, Keleti Pályaudvarra. A vonat menetrend szerint csak Rákos, és Kőbánya (szünet) Felső állomásokon áll meg.” Sose értettem, hogy miért kell Kőbánya felsőnél nagy levegőt venni. Talán ekkor fogy el neki az összes, és nem jön ki az utolsó szó? Mindegy. Ezen csak olyan lököttek filozofálnak, mint én. Nem is fejtegetem inkább. De végül is most jön a lényeg egyik része. Szóval a vonat fényszórói megjelennek. Halljuk a sínek terhét, hogy a vonat milyen nehéz, fáj a háta szegénynek, de ez a munkája, így büszkén, emelt fővel viseli a kínt. Halljuk a hangot, ahogy a vonat kerekei súrlódnak, átgördülnek a porszemeken, amik szerencsétlenül beszorultak a sín és az acélkarika közé. A pattogó hangot is halljuk, amit az áramszedő ad ki, és végül halljuk a fék sikoltását, ami próbálja megállásra kényszeríteni a kék monstrumot. A fémszörnyet, amiben emberek alszanak. Meleg szobákként gurul a sötétben elém a vonat. Megáll előttem egy ajtó. A gomb felvillan, megnyomom. Kitárul az önműködő ajtó. Fellépek az első, majd a második, végül a harmadik fokra. ( Emlékszem, piciként mindig féltem felszállni a vonatra. A peron és az első lépcső között mindig van egy rés, és féltem, hogy beleesek. ) A vagon belseje felé közeledem. Érzem a meleget, látom a fényt, ami belülről árad. Érzem a fáradtságot, ami az emberekből száll. Azokból az emberekből, akik rákényszerültek, hogy ezt a korai vonatot használják. Érzem az emberek félelmét, hogy elkésnek, a fájdalmukat, amiért el kellett válniuk szeretteiktől, az izgalmat, a kíváncsiságot, vagy a nyugodtságot, hogy végre tuti sínen vannak. (haha, poén) Bocsi, rossz szokás. Tudom, ez egy szép szöveg lenne, ha hagynám. De nem hagyom, szóval nem az. Az emberek általában büdösek. Nem vagyok a hívük, pláne akkor, amikor részegen behánynak a vonatba. Persze ez ritka eset. De mégis. Az utolsó szabad helyre leülök, és kinézek az ablakon. A vonat siklik a sötétben. Utat tör magának a félelmetes úr kapuján keresztül, megy a felkelő nap felé, rohan velünk az éjszakában. Ezt az emberek nagytöbbsége nem látja, mert átalussza. Vagy autóval megy. De én minden reggel megfigyelem. Látom, hogy a sötétség félve elmenekül a sárga orrú kocsi elől. Minden egyes alkalommal, amikor zöttyen egyet a vonat, elgondolkodom, hogy mi zökkentheti ki a rendes kerékvágásból. A gondolatmenet általában egy mesébe torkollik, miszerint a vonat és a sötétség egymással harcolnak, és a zökkenések a sütétség erőinek megnyilvánulásai. Egyébként nem, ez nem így van, csak vicces ezt így gondolni. A valódi ok az, hogy ott van a 2 sín összekapcsolása. Amikor a vonat beér a pályaudvarra, az emberek - mint amikor a folyó kiárad a medréből- úgy tolulnak lefelé a vonatról. Morgolódnak, lökdösődnek. Mindenki siet. Mindenki csak rohan. Nem járnak nyitott szemmel, nem kelerik az újdonságokat. Lehajtott fejjel mennek a szokott helyre. Mint a birkák. Én is sietek. Sietek, hogy minél előbb láthassam Badasst, a barátomat. Reggelente az ő otthonában találkozunk, és onnan indulunk iskolába. Ez már egy jól bevett szokás.

~itt ugrunk egyet a délután/este napszakra~

Este, amikor Benedekkel a búcsúzkodó időszak kezdődik, mindig szomorúan megyek a vonathoz. Tudom, hogy most nem hozni fog hozzá, hanem elvinni tőle. Borzasztó belegondolni, hogy még 5 percet állhatok ott vele, majd el kell mennem, és el kell váljak tőle, ki tudja mennyi időre. Ezek az elválások mindig borzasztóak szoktak lenni. A vonat ajtajában állva várom, hogy elinduljon a vonat. !9 van. Az állomásvezető sípol. A kaller fénnyel jelez. Az ajtó vinnyog, majd becsukódik. A kezemet az ablaküvegnek szorítom, és várom, hogy Benedek is odatege az övét. Mégegyszer kimondom hogy szeretem, habár tudom, hogy nem hallja. Miután már elhagytuk a peront, és már biztosan nem fogom látni, elindulok a vonaton. Ilyenkor mindig teljesen más az aurája, mint reggel. Az emberek nagyrésze fáradt, de kevésbé, mint reggel. Csicseregnek a gyerekek, beszélgetnek a szülők. Baráti társaságok hangosan nevetnek. Sokan az ablaküvegnek nyomva az arcukat kémllnek kifelé, hogy tudják, vajon merre járhat a vonat. Sok állomásnál nehéz eldönteni. Ilyenkor lassabban telik az idő. A vonat tovább áll, és mindenhol leparkol egy picit. A kalauzok ingerlékenyebbek, elvégre lassan vége a műszaknak. Az emberek is ingerlékenyebbek. Furcsa belegondolni, hogy mennyivel másabb késő délután a vonat, mint reggel. Reggel csendes, és érezni az embereket, látni amint álmodnak. Ilyenkor viszont zajos, és katyvasz van. Gyömrőn kiürül a vonat. Leszállok. Állok a peronon. Várom, hogy elrobogjon a vasszörny. Már csak a piros lámpácskákat látom. Elindulok haza.